Szerencsére idén is jelent meg jópár kiemelkedő lemez a rock és a metal minden műfajában. A korábbi évek gyakorlataihoz hasonlóan most is összegyűjtöttük az általunk nagyra méltatott, legtöbbet hallgatott albumokat; és ezúttal talán nem is volt elég ehhez 10-10 toplistás pozíció. Idén először fordult elő olyan, hogy hármónk közül senki se válogatta be ugyanazt a kiadványt a saját listájába; ami azt is jelenti, hogy viszonylag erős volt ez az év; attól függetlenül, hogy a lemezipar aligha éli fénykorát. Ez a tény persze semmiképpen nem szabad, hogy arra engedjen következtetni: a 2010-es évek híján vannak a tehetséges zenészeknek, kiváló zeneszerzőknek, művészeknek. Íme tehát a három lista, ami részünkről egyértelműen cáfolja ezt a kijelentést:

Bohner László

     A holland black metal banda igazi veteránnak számít a színtéren: 1992 óta sorozatban gyártják a klasszikusnál klasszikusabb albumokat. Az 'Ancient Lies And Battle Cries' immáron a 14. sorlemeze a csapatnak - érdekessége, hogy a korábbi albumok egy- maximum 3-személyes felállása most egy "teljes értékű", négytagú bandát prezentál; habár a fővezér továbbra is a multi-instrumentalista dalszerző, Orlok.  A Countess zenéjének korábban tehát szüksége volt egy kis pluszra - ezt az új gitáros, Zagan érkezése; pontosabban az ő dallamos, fogós és kidolgozott gitár-játéka igazolja.

     Az At The Gates az idei évben tért vissza klasszikus 1995-ös 'Slaughter Of The Soul' albumának folytatásával. A "göteborg-metal" műfaj egyik pionírjaként számontartott együttes a neves Jens Bogren (Opeth, Katatonia, Paradise Lost, Soilwork) producerrel rögzítette az ötödik nagylemezt, ami még az amerikai Billboard listán is előkelő helyen (53.) végzett. Nem csoda, hiszen méltó folytatása ez a 20 évvel ezelőtti, kultikussá vált albumnak. Megérte tehát ennyit várni az 'At War With Reality'-re, mivel a tradícionális svéd death metal zene ezúttal modern produkciós (tisztán hallható minden hangszer) és feszes dalszerzői munkára, gondosan "megfogalmazott" gitár-riffekre és dallamos szólókra épült - épp ahogy azt egy ilyen erős diszkográfiával rendelkező "göteborg"-zenekartól elvárnánk.

     Idén ősszel debütált a Cradle Of Filth frontembere, Dani Filth új formációja, a Devilment. A csapat Scott Atkins (Behemoth, Amon Amarth) producerrel rögzítette bemutatkozó korongját, a Grindstone Stúdióban. A "tíz elborult, pszichotikus és brutális dalt tartalmazó" album "egy nagyon sötét, ijesztő karneváli vibrálással bír, ami ugyanakkor meglehetősen kemény és szörnyen csavaros is" - nyilatkozta Filth az anyag kapcsán. A 'The Great And Secret Show' fő tematikája a horror; amit egyedül a lágy billentyű-melódiák és a női háttér-vokalisták tesznek színesebbé. Persze ez többé-kevésbé így működik a Cradle Of Filth-ben is, viszont a Devilment zenéje jóval változatosabb, szórakoztatóbb és gótikusabb (a szó reneszánsz értelmében).

     A svéd dallamos death metal alakulat második lemeze a 'Following The Beast' című ópusz. A zenekar a jól bevált Amon Amarth viking-metal formuláját alkalmazza, de a dolog pikantériája, hogy jelen esetben '80-as évekbeli tradícionális elemek is vegyülnek a zenében (ez leginkább a Rob Halford-szerű vokál-témákban és a power metalra jellemző szárnyaló gitárszólókban mutatkozik meg). Az Overload egykori tagjai alkotta Gormathon-nak ezzel az albummal sikerült kialakítania egy rendkívül egyedi hangzást és imázst, ami magasra emeli őket a skandináv melodic death metal sűrű talajáról.

     A Rated X az olasz Frontiers kiadó elnöke, Serafino Perugino ajánlása nyomán született meg. Perugino közölte Joe Lynn Turner-rel, hogy szeretne menedzsere lenni egy magas kaliberű zenészekből álló klasszikus hard rock bandának. Az egykori Rainbow / Deep Purple frontember saját felelősségére beleegyezett a dologba; így megkezdődött a bandatársak felkutatása. Carmine Appice [Vanilla Fudge, Cactus] dobos, Tony Franklin [The Firm, Blue Murder] basszusgitáros és Karl Cochran [J.LT., Nuclear Assault] gitáros hamar kiteljesítették a felállást; megalakítván egy vérbeli all-star rockbandát. Az "erőteljes és innovatív dalokkal teli" 'Rated X' album egy igazi '70-es évek végi hangzással, Deep Purple-ös beütéssel, és a tagok egyenkénti stílusának bombasztikus keverékével operál.

     A kanadai progresszív death metal csapat 2011-es debütáló 'The Aura' albuma világszerte óriási sikereket aratott, de ettől függetlenül a szakértők mégis inkább "lélektelennek" és "túl komplexnek" nevezték az anyagot; lévén napjainkban széles körökben elterjedt az ehhez hasonló brutál, technikás metal zenekar. A második Beyond Creation album, az 'Earthbound Evolution' azonban afelett, hogy megmaradt a tehetséges zeneszerzői véna, pótolja az első korong lelkét. Itt jóval inkább az egyes kompozíciók tökéletesre csiszolása, mint a végtelen komplexitás került előtérbe - a néhol smooth-jazz-be hajló, dallamos és extrém progresszív metallal teli album így kétségtelenül az év egyik legkiemelkedőbb alkotása lett. Leegyszerűsítve, a Beyond Creation 'Earthbound Evolution' egy szimpla tételt igazol: 'Lehetsz te a világ legprofibb, legtechnikásabb zenésze, ha nem tudod, miképpen kell impozáns nótákat írni, akkor veszett ügy az egész'.

     Nagy figyelmet kapott a dallamos rockzene rajongói körében a Grand Design 2009-es 'Time Elevation' című albuma; szintúgy a 2011-es 'Idolizer', mivel sokan a következő Def Leppard-ot vélték felfedezni a svéd ötösfogatban. Tagadhatatlan, hogy Joe Elliot és bandája a Grand Design minden apró megnyilvánulásában visszaköszön, de a 'Thrill Of The Night' sokkal több egy szimpla 'Pyromania'-koppintástól. Ez a lemez kevésbé a Def Leppard fénykorát; annál inkább az egész '80-as évekbeli "haj-metal" időszakot eleveníti fel (felejthetetlen refrénekkel és erőteljes vokál-témákkal együtt), modern produkciós munkával és üde riffekkel megspékelve. Kiemelendő a Grand Design énekes-producere, Pelle Saether performansza, ugyanis tisztán és érthetően énekli a szövegeket, és rendkívül dallamos formában adja elő a nótákat - a produceri munka pedig egyszerűen tökéletes.

     Ahhoz képest, hogy a Mobilmánia egy többé-kevésbé ex-P. Mobil tagok alkotta formáció, senki ne gondoljon arra, hogy itt holmi nosztalgia-zenélésről lenne szó. Annál inkább: a 'Fénypokol' hűen prezentálja, hogyan kell a '70-es / '80-as évek Hammond-orientált muzsikáját friss és modern hangzásba önteni, és fiatalos lendülettel megtölteni. A lemezen 15 dal szerepel, ami egytől egyig energikus aréna-rock, már-már hűen idézvén a Deep Purple és a Rainbow 40 évvel ezelőtti koncertjeinek intenzitását, őrületes feelingjét. Ha a tavalyi évből egyetlen magyar lemezt akarsz meghallgatni, mindenképpen a 'Fénypokol' legyen az!

     A 2002-ben alakult spanyol hardcore-punk csapat mindeddig két nagylemezt adott ki: a 2007-es 'Dispara El Olvido'-t és a 2011-es 'Vivan Las Cadenas'-t. Habár nemzetközileg aligha ismert a csapat, harmadik 'Sin Ti No Es Posible' lemezük alapján a műfaj jelenlegi szcénáján minden további nélkül tarolhatnának.

     A 'War Eternal' az Arch Enemy újjáéledését fémjelzi. Angela Gossow énekesnő távozásával a fiatalabb rajongók temetni kezdték a bandát, de a rutinosabb "göteborg"-rajongók tisztában voltak vele, hogy Michael Amott bármilyen helyzetben képes a maximumot kihozni bandájából; habár az tény, hogy az Arch Enemy mainstream sikereit női frontemberrel sikerült elérni. Arról nem is beszélve, hogy Gossow karakteres színpadi megjelenését és erőteljes performansz-készségét aligha lehet utánozni; más szóval a cipőit nem könnyű másnak hordani. A kezdetekbeli kétségeket azonban jócskán eloszlatta a The Agonist kanadai énekesnője, Alissa White-Gluz. Az új felállás - kiegészülvén Nick Cordle (Arsis) gitárossal - egy minden tekintetben remek produkciót tett le az asztalra 'War Eternal' albummal; köszönhetően az énekes-váltás apropójából bekövetkezett megújulásnak.

Bohner Balázs

     A német AOR / hard rock banda immáron 11. albumát adja ki az 1994-es megalakulás óta. A zenekar karrierjében 2004-ben történt a legfontosabb tagcsere: ekkor vált ki Michael Bormann énekes, aki tulajdonképpen magával vitte a Jaded Heart addigra kialakított, egyedi AOR stílusú zenéjét. Az új vokalista a svéd származású Johan Fahlberg (Denied) lett, aki eleve hard rockosabb / metalosabb karakterrel rendelkezik; és mindez kihatott a Jaded Heart legutóbbi lemezeire is. Ezek közül talán most a legkeményebb a frissen megjelent 'Fight The System', melynek címében már eleve benne foglaltatik a lázadó lélek. Ettől függetlenül természetesen nincs szó durva riffelgetésekről és kőkemény heavy metalról - a Jaded Heart továbbra is ontja magából a fogós dallamokat, felejthetetlen refréneket és többé-kevésbé a '80-as évekbeli germán hard rock-feelinget.

     A Project Arcadia napjaink elsőszámú és talán egyetlen bolgár progesszív-power metal bandája. Sajnos ez az ország híján van van az efféle kiemelkedő együtteseknek. A Plamen Uzunov gitáros által 2007-ben alapított csapat idén megjelent második albuma, az 'A Time Of Changes' viszont nem hogy javít, de egyenesen a magasba emeli a bolgár zeneszeretők és -alkotók becsületét. Habár a banda egyes tagjai korábbra visszanyúló zenei múlttal rendelkeznek, a kollektív együttműködés világ-színvonalat eredményezett. 2009-ben már megjelent egy Project Arcadia lemez ('From The Desert Of Desire'), de az inkább csak helyi underground körökben terjedt el. 2013 végén azonban a zenekar vezetője, Uzunov úgy döntött, eljött az idő újabb szintre emelni az addigi törekvéseket: Aleksander Atanasov énekes kiválását követően mi sem lehetne jobb húzás annál, mint egy világszerte elismert frontember kölcsönzése. A Project Arcadia így talált rá a svéd származású, egykori Tad Morose-énekesre, Urban Breed-re, aki egyértelműen klasszis "szerzeménynek" számít. A 44 éves Urban korábban énekese volt a Pyramaze-nek és a Bloodbound-nak is (legutóbb pedig a Serious Black nevű all-star csapat élén tűnt fel): ebből már egyértelműen kiderül, hogy Breed egy született melodic-metalista karakter. Vele rögzítette tehát második nagylemezét a Project Arcadia; ehhez pedig mindjárt egy nagynevű, a Nightmare Records asszisztált. Az 'A Time Of Changes' album elsősorban azt igazolja, hogy a 2010-es években is tudnak kiváló dalokat írni az emberek. A lemez minden egyes tétele hatalmas sláger lehetett volna annak idején, a metal-zene fénykorában, a '80-as években; bár valószínűleg Bulgáriában akkoriban is nehézkesen haladt volna a szekér. Két dologban azonban mindenképpen megegyezhetünk: az egyik az, hogy manapság általában nem könnyű igazán kiemelkedőt alkotni ebben a műfajban (melodic / prog-power / heavy, ilyesmi...); kitűnni pedig még nehezebb vele - az első viszont százszázalékosan bejött a Project Arcadiának; a második pedig már a közeg és a szcéna függvénye. Nyilván amíg Slipknot / Asking Alexandria őrület van a színtéren, addig - ami a sikerességet illeti - sajnos labdába sem rúghat egy Project Arcadia kaliberű zenekar. De tulajdonképpen egy szószoros értelemben vett rock- , metal-zeneszerető nem a trendek követéséről híres. Nekik tökéletes "megoldást" nyújt az 'A Time Of Changes' album, a maga felejthetetlen dalaival, amik ha valakit nem fognak meg valamilyen szinten, ott gond van.

     A Vanden Plas világszerte méltatlanul alulértékelt együttes, pedig debütáló, 1994-es 'Colour Temple' lemezük az európai progresszív metal színtér egyik alapköve. 20 év elteltével továbbra sem fáradt el a dalszerzői véna: Andy Kuntz és csapata ismét egy igazi epikus remekművet alkotott. A 'Chronicles of the Immortals - Netherworld (Path 1)' színvonalát még magasabbra emeli, hogy a koncepció kialakításához ezúttal nagyban hozzájárult Németország egyik legkelendőbb írója, Wolfgang Hohlbein, aki eddig több mint 43 millió könyvet adott el világszerte. Lévén Vanden Plas rajongó, Hohlbein egy kreatív kollaborációt ajánlott fel a zenekar tagjainak: egy közösen elkészített rockoperát, ami népszerű 'Halhatatlanok Krónikái' című sorozatának témáján alapszik, Ennek az eredménye lett a Hohlbein, Andy Kuntz énekes és Holhbein menedzsere, Dieter Winkler által közösen szerzett darab, a 'Blutnacht', melynek nagyzenekari színházi premierje 2012-ben volt, a Kaiserslautern-i Pfalztheater-ban. Az előadást mind az eddigi 25 teltházas bemutatón álló-tapsos ováció övezte, így Hohlbein a sikereken felbuzdulva úgy döntött, megírja a 'Blutnacht' eredeti novelláját. A Vanden Plas tagjai számára a következő lépés az volt, hogy megírják a sikeres színházi darabhoz tartozó zenei albumot. Így indult el a 'Blutnacht' első felvonásának önálló nagylemezzé kovácsolása; ennek eredménye lett a 10-számos 'Chronicles of the Immortals - Netherworld (Path 1)'. Már ebből kiderül, hogy a Vanden Plas minden eddiginél nagyobb munkát fektetett új lemeze elkészítésébe; és ez meg is mutatkozik az album kiforrott, minden egyes részletében precízen kidolgozott mivoltában. (A 'Path 2', vagyis a történet konklúziója 2015-re várható; ami azt jelenti, hogy számomra megvan a jövő évi top 10-es lista első biztos helyezettje is.)

     Az ausztrál Voyager együttes immáron 15 éve a színen van - ezidő alatt sikerült kinőnie magát hazája egyik legfontosabb progresszív metal zenei exportjává. Danny Estrin énekes-dalszerző most is olyan korongot hozott össze, ami meglehetősen egyedi alapokon nyugszik. A 'V' egy impresszív, atmoszférikus, billentyű-orientált prog-power lemez a javából, ami mérföldekkel megelőzi korát (és tényleg, ennél jobban eddig egyik hasonló stílusú banda sem tudta ilyen perfekt módon értelmezni a progresszív szót; leszámítva persze a '80-as / '90-es évekbeli Queensryche-ot). Másfelől megközelítve a dolgot: a Deftones frontembere, Chino Moreno egyenesen a Duran Duran énekese, Simon LeBon hangjához hasonlította Estrin széles skáláját; márpedig ez abban a tekintetben sem elhanyagolható kijelentés, hogy a Voyager zenéje mindig is egyfajta '80-as évekbeli pop-rock hatáson alapult, ami akarva akaratlanul is megadja a dolog pikantériáját. A 'V' album tehát összefoglalván egy érzelmes, de súlyos, modern, de slágeres, dallamos progresszív pop-metal elegy, amilyet még minden bizonnyal nem hallott senki, aki nem ismeri ezt a bandát.

     2014. június 20-án, közel 25 év után jelent meg a Bournemouth-i 7 (Seven) zenekar első nagylemeze, ami szerintem egyértelműen minden idők egyik legnagyobb AOR-szenzációja. A 7 (Seven) gyökerei Dél-Afrikában eredeztethetők, mégpedig egy Face To Face nevű zenei formáció nyomán: Keith McFarlane gitáros és Simon LeFevre billentyűs (valamint ez utóbbi testvére) a '80-as évek végefelé közel két éven keresztül szinte egyedülálló alternatív zenei alakulatként uralták a köztársaságot, míg a külsős bandatagok eltérő nézetei a felbomláshoz nem vezettek. Mindeközben Nagy-Britanniában egy fiatal srác, Mick Devine éppen dobosként élte első sikereit a UC27 együttesben. McFarlane és a LeFevre-fivérek néhány hónapnyi töprengés után úgy döntöttek, újjáélesztik a Face To Face-t, viszont mindezt Angliában teszik. Egy gyors névváltást követően megszületett a Seven. A fiatalokat nem más, mint a híres AOR-muzsikus, John Parr karolta fel; az ő producelésében / társ-szerzésében készült el a banda első két single-dala, az 'Inside Love' és a 'A Man With A Vision', valamint az ő szponzorálásának köszönhetően valósultak meg a The Monkees-szal, Richard Marx-szal, illetve Jason Donovan-nel közös turnék, olyan mára legendássá vált helyszíneken, mint a Wembley Aréna vagy a Royal Albert Csarnok. A formációt övező mítoszok szerint, elkészült egy teljes értékű stúdiólemez is, ám mindezt a Polydor kiadó a polcon őrizte. A Seven tehát a '90-es évek elején - kiadó-problémák okán - feloszlott; a tagok többsége visszavonult, ám Pat Davey basszusgitáros / vokalista a mai napig is a színtéren maradt: az Escape Music kiadó köreiben dolgozott, Khalil Turk társaságában, aki továbbra is hűen kitartott egykori legnagyobb kedvence, a Seven újjáélesztése mellett. Mindez mára sikeresen össze is jött: a Seven albuma végre megjelent! Erről az Escape Music kiadó minden energiájával gondoskodott - a június 20-án napvilágot látott '7' lemezről én csak annyit mondanék: megérte a 25 évnyi várakozást; lévén minden idők egyik legkiválóbb AOR-bandájával és - lemezével állunk szemben!

     A finn hard rockerek második nagylemeze némileg eltér a debütáló 'Pale Sister Of Light' albumtól, mivel az inkább egy súlyosabb, aréna-rockosabb kiadvány volt. Az 'All The Shades Of Darkened Light' ehhez képest inkább egy teljes egészében AOR-lemez, a műfaj skandináv "értelmezésében" - gondolok itt a svéd Alien-re, a dán Fate-re vagy a norvég Stage Dolls-ra. Ezen bandák közül bármelyik simán megirigyelte volna a '80-as években a Free Spirit új albumát. És még ettől függetlenül is: az 'All The Shades Of Darkened Light' egy igazi Sunset Beach-i nyári estéhez illő lemez; arról nem is beszélve, hogy az elsöprő refrének és a grandiózus szintetizátor-témák egy életre megmaradnak az efféle hangulatot kedvelő rock-rajongók fejében.

     Egy évvel a zseniális 'What The Hell!' album (ami szintén az év végi listámon végezte) megjelenése után idén újat szakított a Frontiers szárnyai alá tartozó melodikus hard rock banda. A Vegának immáron a harmadik lemeze a 'Stereo Messiah', és egyben szerintem a legjobb is. Számomra ez a zenekar tipikusan a "képtelenek rossz dalokat írni"-kategóriába tartozik, amit sajnos nem sok együttes mondhat el magáról manapság (jó, magáról persze elmondhatja, de más róla nem feltétlenül). A James David Martin és Thomas Richard Martin dalszerző ikerpár egy igazi rock-himnuszokkal teli remekművet tett le ismét az asztalra, pedig rövid idő telt el a 'What The Hell!' piacra kerülése óta. Ha maga az ember füle nem lenne elég ahhoz, hogy felfedezze, mekkora presztízzsel bír ez az album, a tény mindenképpen árulkodó: maga a Def Leppard frontembere, Joe Elliot is elvállalt egy vendégszerepet rajta. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy ilyen remek nótákat manapság a legendás Leppard is megirigyelne...

     6 év után tért vissza új stúdiólemezzel a Nightwish gitárosa, Empuu Vuorinen vezette melodic rock banda, és ahogy mondani szokás, minden eddiginél nagyobb lendülettel. Számomra a 'Diamond In The Firepit' az az AOR-album, amit 2014-ben nem lehet felülmúlni. Érdekessége a dolognak, hogy sem a Nightwish-t, sem a basszusgitáros Jason Flinck Kings Of Modesty együttesét, sem az énekes Pekka Ansio Heino eredeti bandáját, a Leverage-et nem igazán kedvelem; de nem is kell, mert a Brother Firetribe zenéjének semmi köze ezekhez. Ez egy kollektív együttműködés eredménye, ami mindeddig úgy tűnt, hogy csak mellék-projektként működik (Empuu nyilván túlságosan is elfoglalt a Nightwish-sel), a 'Diamond In The Firepit' albumon viszont már érződik a precizitás, a koncentráció és maga az egységes banda lénye. Nem is kell részletezni dalonként ezt a lemezt, mivel minden egyes szerzemény magáért beszél. Különösen örülök annak, hogy felkerült a korongra a kedvenc Sammy Hagar nótámnak ('Winner Takes It All') feldolgozása, mivel ebben a mai formában, ezzel a hangszereléssel, ez a dal még az eredetit is übereli.

     A dán Anubis Gate mindig is Európa egyik legszínvonalasabb progresszív metal bandája volt. Már maga az a tény erről árulkodik, hogy 2006 és 2011 között tagja volt (egyenesen énekese) a világ egyik jelenleg legnépszerűbb metal-producere, Jacob Hansen. A Hansen közreműködésében készült Anubis Gate albumok a prog-power metal történelem túlzás nélküli legnagyszerűbb alkotásai; a 2009-es 'The Detached' szinte kizárt, hogy ne szerepelne a műfaj rajongóinak örökös toplistáján. Persze miután Hansen kilépett, a rajongói figyelem is némileg alábbhagyott, de ez közel sem jelenti azt, hogy az Anubis Gate leáll volna a minőségi dalszerzéssel; sőt 2011-ben konkrétan 'Anubis Gate' címmel jelent meg lemezük, ami ugyebár már önmagában rendkívül árulkodó. A legújabb, 'Horizons' című mestermű pedig egy úgyszintén erős, változatos, megunhatatlan és elejétől a végéig minden szempontból tökéletes lemez. Zeneileg hasonlítani nem igazán lehetne semmihez; talán azt mondhatnám, hogy a '70-es / '80-as évek King Crimson-ja, Yes-e keveredik egy kis modern, space-power metallal; mindennek tetejében ott van Henrik Fevre énekes egyedi, széles skálájú hangja. Semmi túlbonyolítás, semmi komplexitás; csak nagyszerűen megírt dalok, refrének; kellemes, fülbarát előadásban. Jelen pillanatban ezt a prog-metal albumot tudnám ajánlani a leginkább a világ minden zeneszeretőjének.

     És akkor itt a 2014-es ultimate album! A technikás death metal műfajról progresszív power metalra váltott finn Amoral 2008-ban rengeteg rajongót elvesztett, miután Niko Kalliojärvi death metal-vokalistát lecserélte a banda a selymes hangú finn tehetségkutató-győztes Ari Koivunen-re, akivel többnyire szimplán fiatalkora és tévésztár mivolta miatt nem szimpatizált az Amoral közönsége. Pedig a fő dalszerző, Ben Varon gitáros soha nem vesztette el komponista készségeit, és tulajdonképpen nem is hazudtolta meg önmagát és bandáját sem, mivel a stílusváltás inkább csak a hörgős ének-témák leredukálásán és több dallam előtérbe kerülésén volt észrevehető. Talán az első két Koivunen-es Amoral album, a 'Show Your Colours' és a 'Beneath' egy kicsit slágeresebb is volt, de ettől függetlenül a zenekar mindvégig felismerhetően Amoral maradt. A legújabb, 'Fallen Leaves & Dead Sparrows' lemez viszont valóban érezhetően kiforrottabb, progresszívabb, jövőbe tekintő mű. A 9, átlagban hét-perces dal ezúttal egy teljes koncepció köré épült, két nagyon komolyan epikus tétellel keretbe foglalván az idei év legeredetibb dalcsokrát. Itt tulajdonképpen műfaji besorolásra sincs szükség, mivel igazából ezen nem gondolkodik senki, aki hallgatja a lemezt; annyira elmerül a dalok sodró lendületében. És egyébként is: az AOR-tól a progresszív rock-on át egészen a black metalig mindenféle témát felvonultató korong nem más, mint maga a szó szoros értelmében vett jövő zenéje.

Kovács Zsolt

     Riffek, dallamok, agresszió, bánat, remény - ezzel össze is lehetne foglalni a finn melankólikus death metal banda minden egyes albumát. Ezzel az öt szóval maguk a tagok jellemzik zenéjüket - ők pedig már csak tudják. A hatodik Insomnium album lehetne akár a banda eddigi munkásságának végkifejlete is, mivel minden benne van, amit Skandinávia ilyen típusú top-zenekarától elvárnánk. A Century Media kiadó támogatásának köszönhetően, az utóbbi időben szélesebb köröket is elért az Insomnium zenéje, de mégis: a 'Shadows Of The Dying Sun' egyfajta kinyilatkoztatás, miszerint "mi vagyunk az Insomnium, és senki kedvéért nem változunk". Erősen ajánlott minden melodeath-rajongónak!

     A Nightingale-t 20 évvel ezelőtt alapította a világhírű producer / multi-tálentum, Dan Swanö. A csapat felállását a zenész testvére, Dag Swanö (gitár, billentyűk), Erik Oskarsson (basszusgitár) és Tom Björn (dobok) teszi teljessé. A Nightingale a 2007-es 'White Darkness' óta nem adott ki új nagylemezt, de a 'Retribution' korongon folytatódik a jólismert tradíció, a zenekar időtlen védjegyének számító AOR és dallamos progresszív metal műfajok vegyülnek; mégpedig egy egyedi atmoszféra, és néhány jól bevált hangulatváltás közepette. "A 'Retribution' természetesen a régi albumok vibrálásával rendelkezik, de ugyanakkor sokkal kiválóbb produkció és performansz jellemzi. Nagy önbizalommal mondhatom, hogy a rajongók imádni fogják ezt a lemezt" - mondta a metal különféle ágaiban rendszeresen kimagaslót alkotó, örök tévedhetetlen Dan Swanö.

     A norvég Triosphere egy azon kevés bandák közül, akiket még a legkritikusabb újságírók is egyöntetűen nagyra méltatnak. Eddig két nagylemezük jelent meg, utána történt egy kisebb felállásbeli változás, ami - meghallgatván a 'The Heart Of The Matter' albumot - csak még erősebbé tette a Triosphere egyébként is elpusztíthatatlan kreatív magját. Alapvetően gyors és technikás riffek, progresszív basszus-témák és mérnöki precíz dobolás jellemzi az albumot, de emellett mégis a dallamok; megszemélyesítve Ida Haukland énekesnő és az ő hangja adja az egész lemez hajtóerejét. Márpedig ha a kritikusok Ronnie James Dio és Rob Halford női megfelelőjeként írják le őt, akkor teljesen biztos, hogy nem kispályás zenészről van szó. A 'The Heart Of The Matter'-t jellemző dal- és / zeneszerzői megközelítésről pedig csak annyit: female prog-metalban nincs párja a Triosphere-nek, soha nem is volt, és elképzelhetetlen, hogy valaha is lesz.

     Anglia prog-metal szcénájának egyik zászlóvivő bandája, a Threshold immáron második albumát adja ki Andrew McDermott énekes halála óta. Persze a jelenlegi énekes, Damian Wilson sem ismeretlen a rajongók körében, mivel a banda eredeti frontembere is ő volt - vele készült például a '93-as klasszikus, a 'Wounded Land' vagy  a még nagyobb remekmű, a '97-es 'Extinct Instinct'. Mindez azt jelenti, hogy Wilson-nal garantált a siker (nem mintha McDermott-tal nem lett volna az), és előttünk áll egy újabb önbizalommal, fogós refrénekkel, prog-rockos billentyű-játékkal és mély mondanivalóval teli, filmzenébe illő, atmoszférikus metal album, amit a Nagy-Britannia egyik "legintelligensebb" és legtehetségesebb zenekara ad elő.

     Ismét összeállt az amerikai While Heaven Wept klasszikus 'Fear Of Infinity'-felállása, melynek tagjai többek közt az egykori Fates Warning "tanítványok", Mark Zonder dobos és Victor Arduini gitáros. Habár a csapat stílusának meghatározása sosem volt egyszerű (talán az eipkus progresszív doom metal jelző áll a legközelebb), a 'Suspended At Aphelion' lemezen érezhető minden hatás, amit a tagok a Pink Floyd, a Rush, a Genesis, a Marillion, a King Diamond, a Queensryche, és természetesen az elsőszámú példakép, a Fates Warning zenéjéből merítenek... plusz "egy kis viking-érás Bathory-beütés" - ezt már maga a frontember, Tom Phillips teszi hozzá. "A lemez tele van csavarokkal, fordulatokkal, hullámokkal, időbeli váltásokkal és harmónikus témákkal, valamint egy tonnányi ellenponttal. Mindezen hangzást csellók, hegedűk, klasszikus gitárok, ütősök és zseniális analóg szintetizátorok tökéletesítik". Már maguk ezek a kijelentések az bizonyítják, hogy a While Heaven Wept ezúttal is egy igazán egyedi albumot adott ki idén.

     A brit progresszív rockbanda 2012-es 'Weather Systems' albumának folytatása, a 'Distant Satellites' keveréke mindannak, amit az Anathema eddig elért zenei utazása során. Ez a lemez a csapat szívverésének minden elképzelhető elemét tartalmazza. Szépség, intenztiás, dráma, lelki nyugalom, és olyan extra zenei dimenziók, melyeket a banda még doom metal-korszakában kiépített magának. Mint mindig, most is minden nóta Daniel, John és Vincent dalszerzői kölcsönhatására, és Lee Douglas kísérteties hangjára épül. Egyszóval: tökéletes kikapcsolódást nyújtó, kellemes hallgatnivaló.

     A 2002-ben alakult holland Delain az évek során beférkőzött a műfaj nagyjai (Epica, Within Temptation) közé. Hitelességüket eddig a 'The Human Contradiction' album igazolja leginkább. Itt minden dal eltér a másiktól - egy igazán változatos, de mégis nagyon eredeti anyaggal állunk szemben. Mindezt úgy érte el a banda, hogy közben hű maradt szimfónikus metalista gyökereihez. Charlotte Wessels énekesnő most is a topon van: az ultra-fogós refréneket itt is rendkívüli mélységgel és energiával adja elő (leginkább ez különbözteti meg a Delain-t a műfaj egyéb bandáitól). Szintén árulkodó a tény, hogy a 'The Human Contradiction' vendégei közt szerepel a Nightwish-ből és a Tarot-ból ismert basszusgitáros, Marco Hietala, valamint a jelenlegi Arch Enemy énekesnő Alissa White-Gluz is; akik támogatásával még inkább - jó értelemben véve - széles körben popularizálódik a Delain által kifejlesztett, egyedi stílus.

     Az Epicát sokan a "gondolkodó ember szimfónikus metalja"-ként jellemzik; köszönhetően az intelligens dalszövegeknek, a komplex zenei alapoknak, a két vokálnak, valamint a nagyzenekar és a kórus rendszeresen alkalmazásának. Valójában ezek tették sikeressé a bandát. A 'The Quantum Enigma' azonban abban különbözik, hogy ezúttal még önmagukat is felülmúlták a holland zenészek. Radikális változás nincs; egyszerűen csak mindent jobban csinálnak, mint a korábbi albumokon. Könnyen észrevehető a fejlődés az olyan apróságok tekintetében, mint Mark Jansen hörgése, a súlyosabb gitár-riffek és a dob-témák változatossága. Simone Simons-nak pedig mostanra sikerült maximálisan kiképeznie a hangját. Végre el lehet mondani, hogy az Epica zenéje hű a nevéhez!

    Nemrégiben még a feloszlás szélén állt Svédország egyik legeredetibb metal bandája, az Evergrey. Tom S. Englund-nak, a zenekar állandó frontemberének azonban sikerült újra inspirációt merítenie. Az Evergrey 2010-es szétszéledése és 2011-es 'Glorious Collision' albumának megjelenése után, illetve úgy általában a hanyatló zeneipar nehézségei okán, Englund úgy érezte, eljött az idő bedobni a törölközőt. A sors azonban más hozott: a zenekar egykori tagjai akaratlanul is ismét a frontember mellé csapódtak, folyamatosan támogatván és bátorítván őt a banda folytatásában. Ennek végeredménye lett az Evergrey 16 éves története során megírt legerősebb album, a 'Hymns For The Broken', ami magában hordozza a banda sötét, melankólikus és dühös elemeit, valamint Englund jellegzetes vokál-témáit; azonban ezúttal egy olyan nyers energia fedezhető fel a dalokban, ami mindeddig kimaradt a banda hangzásából. A 'Hymns For The Broken' - attól eltekintve, hogy néhol melankólikus, borongós és dühös - tele van élettel és vibrálással.

     "Felvettünk egy olyan albumot, ami szerintünk az eddigi legerősebb és legkeményebb Edguy anyag. Az eredmény magáért beszél: ez az az Edguy album, ami a jövőben kétségkívül hatalmas kincsnek fog számítani" - közölte korábban az új lemez kapcsán a banda. És tényleg: A 'Space Police' - ha nem is az eddig legjobb, de a 2000-es évek eddigi legnagyszerűbb Edguy lemeze. Tobias Sammet örökös frontember az utóbbi időkben inkább hard rock és AOR műfajokban próbálta ki magát - ez egyaránt igaz az Avantasia utóbbi albumaira, és az Edguy-ra is. Ez utóbbi 'Tinnitus Sanctus' és 'Age Of The Joker' albumai inkább középszerűnek számítottak ahhoz a szimfónikus power metal muzsikához viszonyítva, amit Sammet-ék a 'Vain Glory Opera' idejében műveltek. Most viszont ismét eljött az idő: a 'Space Police' (habár a koncepciók és a dalszövegek komolyságát úgy tűnik, végleg elvesztette a banda) egy az egyben vérbeli euro-power metal album, a műfaj dicső érájának ('90-es évek vége) fényében. Habár itt-ott feltűnnek a Tobias által felvett hard rock-stílus jegyei, ez az lemez egy fiatalos energiával bíró, remek nótákkal és felejthetetlen refrénekkel teli, "minden-a-helyén" kiadvány, melynek középpontja az elmúlt két évtized egyik legtermékenyebb és legkiemelkedőbb metal-frontembere, Tobias Sammet.