Akadálymentes verzió
Rock-Ness Hanglemezbolt Kezdőlapnak Rock-Ness Hanglemezbolt Kedvencek közé Rock-Ness Hanglemezbolt Oldal ajánlása Rock-Ness Hanglemezbolt Oldaltérkép Rock-Ness Hanglemezbolt
Rock-Ness Hanglemezbolt
HU
ENG

Új helyre költöztünk! Új címünk: Újházi Ede utca eleje (Kossuth utca felől).

Hírek

1000 dal, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz [433. rész]


2019-08-11

A semmi kapuin dörömbölve...

1000 dal, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz - 433. rész

VÁGTÁZÓ HALOTTKÉMEK - 'Hajnal Végre!'

A Vágtázó Halottkémek egy 1975-től 2001-ig létezett, majd 2009-ben újjáalakult magyar együttes. A zenei kategóriákat áttörő stílusuk leginkább a pszichedelikus punk, etnopunk, pszichedelikus hardcore vagy az együttes által használt „sámán punk” vagy „mágikus népzene” kifejezésekkel írható le. A Grandpierre Attila által vezetett VHK a punk mozgalomnál előbb indult, attól függetlenül, indulása időben egybeesett a progresszív rock német hullámával, a népzenei, világzenei és mitikus hatásokat szívesen magába fogadó krautrockkal, amelynek meghatározó formációi (Amon Düül II, Popol Vuh, Ash Ra Tempel) a VHK-ra is bevallottan hatást gyakoroltak.

Az alapító tagok: Grandpierre Attila (ének), Czakó Sándor (gitár), Ipacs László (dobok), Pócs Tamás (basszusgitár), Molnár György (szólógitár).

Zenéjük a Világegyetem örök alkotóerejéből, az ősi népzene elemi erejű ősforrásából született. Rendkívüli energiájuk és a népzenei indíttatás miatt gyakran etno-punk zenekarnak tekintik őket. Nevük angolul Galloping Coroners, németül Rasende Leichenbeschauer, a rövidített VHK alak is használatban van.

Kezdettől fogva ösztönös zenét játszottak, teljesen szokatlan, ősi zeneértelmezésben. A zenekar tagjai elektromos gitárokkal is át tudták adni rendkívüli élményeiket egy bennük égő világról. 1986-ig be voltak tiltva, mégis gyakran léptek fel, mert olyan rendkívüliek voltak, hogy sok szervező vállalta a fellépésükkel járó kockázatot. Első fellépéseik rendkívüli hatására jellemző, hogy minden előzetes várakozástól eltérő, hihetetlen eseményként élték át a jelenlevők. „Először azt hittem, ilyen zenekar nincs is. Nem hallottam őket sehol játszani. Aztán kiderült, hogy van. Hallottam egyszer.

Úgy tűnt, nagyon jó zenekar, bár a szöveget egyáltalán nem lehetett érteni, és a zene teljesen torz volt. Mintha minden ott történt volna a színpadon, a zenekar tagjai közt, de ennek ellenére kifelé, a közönség felé, és mintha semmi nem lett volna előre megírva, csak a szöveg. Aztán később kiderült, hogy mindez pontosan így van, csak néha még a szöveg sincsen megírva. Improvizáció az egész. Minden. Minden hang és minden szó. Csakhogy ez sem igaz. Biztos vagyok abban, hogy ebben a zenében – bármilyen kaotikus, improvizatív, össze-vissza, határozatlan, támadó… is …látszólag – semmi sem kitalálatlan. Egy abszolút pontos, és szavakkal ugyan nem, de magával az előadással és a zene-eseménnyel egyértelműen leírható teste van. Mert kompozícióról nem lehet itt írni. Ez nem kompozíció. Ebben a zenében minden eleve adott, attól a pillanattól fogva, hogy a múltban valakiben megszületett az ötlet: ezt kell csinálni; sőt, sokkal régebben adott minden, mindannyiunk elfojtott kollektív tudatalattijában: ezért olyan ismerős és olyan idegen. Minden adott, mindennek megvan a maga helye, és minden meg is találja helyét az előadás folyamán, és csak ott találja és találhatja meg helyét a gitárokon, a dobon és az énekhangon. Mintha valami hatalmas és erős vár állna a zenekar mögött, vagy egy olyan térkép, amire rá sem kell néznünk, hogy tudjuk, hol vagyunk.

De a legfontosabb a mögöttes tartomány: az a világ, amely az eltűnt és elveszett közös kultúra-alapokat pótolja és egyben megteremti. Egyébként pedig nem is csak zene: színház, felolvasóest, hangköltészeti alkotóműhely, képzőművészeti esemény, és body-art performance: hiszen minden egyes koncert teljes kikészüléshez vezet, nyilván hogy fizikaihoz és lelkihez egyaránt, másképpen ezt a fajta művészetet nem is lehetne művelni: Grandpierre Attila egyfolytában rója a színpadot, szenved és élvez, egyszerre áldozza föl önmagát és ismeri meg magát a szavakat: egyszerre mágus és áldozat: olyan kollektív mítoszt teremt magának, amelyet csak ő ért, és ettől mindenkié: nemcsak a külsőt áldozza fel, hanem a belsőt is.” A zenekar a jövő mágikus népzenéjét játszotta, amit gyakran írtak le a szokásos skatulyákkal, mint például etno-punk, sámán-punk, pszichedelikus hardcore.

A MANCS „az év legjobb koncertzenekara” szavazásán a VHK rendre az első három hely egyikén szerepel. Németországban a VHK egyike volt a legismertebb kultikus zenekaroknak. Olyan klasszikusokat alkottak, mint a „Hunok csatája”, „Aláírhatatlan történelem”, vagy a „Pótolhatatlan halhatatlanság”. Lemezeik San Francisco-tól Tallinnig szerepeltek a rádiók játszólistáin, itthon a MAHASZ listák élvonalaiban tűntek fel. Sokak szerint a VHK „minden idők legjobb sámán-punk bandája”. Népszerűségük töretlen, Magyarország kultikus zenekara.

Az együttes 2001 januárjában megszűnt. Grandpierre Attila 2005-től a Vágtázó Csodaszarvas nevű zenekarban énekel. 2009. április 25.-én a Vágtázó Életerő nevű zenekar ad „VHK idéző” címmel koncertet a VHK tiszteletére.

Bővebb infók hírek a zenekarról: vhk.saman.org.hu

Rovatunk előző epizódjai itt érhetők el.


Vissza a hírekhez

Az Ön kosara jelenleg üres.

Ajánlás