Az angol Slade együttes a skinheadek zenekaraként indult a hatvanas években. Az eredeti felállás zenészei - Dave Hill (gitár), Noddy Holder (ének, gitár), Jimmy Lea (basszusgitár, billentyűs) és Don Powell (dob) - maguk is követték a bőrfejűek divatját: kopaszra nyírt fej, fekete szegecselt bőrruhák, bakancs. A Slade először kis klubokban lépett fel, és hamarosan a helyi fiatalok kedvenc együttese lett. Koncertjeiken állandó volt a balhé, a verekedés, ami nemcsak skinhead rajongóiknak, hanem a zenekar agresszív előadásmódjának, szabadszájú dalszövegeinek, és nem utolsósorban Noddy Holder elképesztően erős hangjának, észbontó viselkedésének volt a következménye. (Holdert annyira jó rockénekesnek tartották, hogy Bon Scott halála után az AC/DC komolyan fontolgatta, hogy vele folytatják pályafutásukat).

Midland után London East End negyedében léptek fel, a Speakeasy és Rasputin's Clubban, ahol felfigyelt rájuk Chas Chandler menedzser, az Animals együttes volt basszusgitárosa, aki pénzt látott a társaságban. Szerződést kötve velük gyökeresen átalakíttatta a zenekar kinézetét: hajukat megnövesztve, csillogó jelmezekbe öltöztetve adták elő új számaikat. Chandler legzseniálisabb húzása viszont az volt, hogy a selyembe-bársonyba öltöztetett zenekar a diszkógömbök fényénél is ugyanazt a nyers, vad, szabadszájú külvárosi rockzenét játszotta, mint a kezdeti időkben. Holder vérfagyasztó hangja, a vad, lendületes szerzemények a lemezeken is nagy sikert arattak. (A Slade alkalmazta ismét azt a régi amerikai-néger szokást, hogy a számok címét nem a hivatalos helyesírással, hanem fonetikusan, kiejtés szerint írták le, például: 'Cum on Feel the Noize' - 'Tak Me Bak 'Ome' - 'Gudbuy T'Jane')-

'Merry Xmas Everybody' című kislemezükből 1973-ban két és félmillió példányt adtak el. 1973-ban európai, 1974-ben amerikai koncert-turnén vettek részt. A Slade 1972-74 között hat Nr.1 slágerrel és két Nr.1 albummal büszkélkedhetett, és akadt olyan kritikus, aki a Lea-Holder szerzőpárost Lennon-McCartneyhoz hasonlította.

Az évek múltával a zenekar népszerűsége egyre csökkent, azonban hosszú kihagyások után még a nyolcvanas években is visszakapaszkodtak a slágerlistákra, köszönhetően az olyan albumoknak mint a 'We'll Bring The House Down' vagy a zseniális 'The Amazing Kamikaze Syndrome' - az ezen hallható 'Run Runaway' és 'My Oh My' című számokkal végül 1984-ben sikerült betörniük az amerikai piacra is.

A Slade 1992-ig játszott az eredeti felállásban, ezt követően 1993-tól Slade II néven folytatta működését.

A Slade azokban az időkben alakult, amikor a módok utálták a rockereket, s a szkinhedek össze-össze csaptak a loboncos hippikkel. A Slade a szkinhedekhez tartozott, legalábbis ami a hajukat illeti, ugyanis tök kopaszok voltak. Az egykori bőrfejűek zenekara a hatvanas években In Between, majd Ambrose Slade néven a sokadrangú klubzenekarok egyikeként működött, mígnem Jimi Hendrix menedzsere, az Animals együttes egykori basszusgitárosa Chass Chandler, egyik londoni fellépésük alkalmával fel nem fedezte őket. Ettől kezdve pályájuk meredeken ívelt fölfelé. Pár év leforgása alatt a Slade fogalommá vált, s egy ízben az Év Zenekara címet is elhódította.

Első sikeres kislemezük egy feldolgozás volt, ám Holder és Lea hamar beletanult a dalírásba és ennek köszönhetően alig több mint két éven belül hat szerzeményük vezette a brit slágerlistát: Coz I luv You, Take Me Bak 'Oome, Mamma Weer All Crazee Now, Goodbye T'Jane, Cum On Feel The Noize, Skweeze Me, Pleeze Me, Merry Xmas Everybody.

1970-ben jelenik meg első, ma már klasszikusnak számító albumuk, a Play It Loud, amely már mindent tartalmaz az igazi Slade zenéjéből. Az igazi szenzációt azonban az élő fellépések jelentették. Fantasztikus kosztümök, óriási show és mindehhez Holder remek hangja és frontemberi magatartása. Éppen ezért a 72-ben megjelent Slade Alive koncertlemez egyike az együttes legjobb albumainak.

1973-ban a zenekar egy kis kényszerpihenőt tart, ugyanis Don Powell ittas vezetés közben karambolozik és a mellette ülő lány meghal a balesetben. A néhány hónapos börtönbüntetés után újabb album és egy hatalmas amerikai turné, zsúfolt házak előtt.

1974-ben a Flame című film forgatásával van elfoglalva az együttes, majd ennek zenei anyagát megjelentetik lemezen is. Az évtized közepétől kezdve, a punk és az új hullám előretörésével a Slade iránti érdeklődés csökken, de a nyolcvanas évek elején helyzetük ismét jobbra fordul, amint a hard és a heavy ismét az érdeklődés középpontjába kerül.

A két évtizedre visszatekintő zenekar ekkor élte reneszánszát. A Slade On Stage és a The Amazing Kamikaze Syndrome című nagylemezeik igen keresettek és ott szerepelnek a toplisták élvonalában. A My Oh My című daluk listavezető Angliában és Amerikában is. A nyolcvanas évek végétől kevesebbet lehet hallani róluk bár nevük egy-egy fellépés vagy turné erejéig még felbukkan. A Slade mára már csak legenda, bár hivatalosan soha nem bomlott fel a zenekar.