A Sic Vikki egy Philadelphia-i "hair-metal" banda, ami 1985-ben alakult.

Az első felállást Joe Seabe, Mike Scalzo, Buddy Blanchard és Steve Sinque alkotta, de 1987-ben az énekes Blanchard és a basszusgitáros Scalzo távozott a csapatból. Helyüket Pat Shoemaker basszer és Rich Cox énekes vette át. Később Steve Sinque dobost is leváltották Steve Salter-re.

Első lemezüket Nick Didia producer, Steve Plunkett (Autograph) dalszerző és a világhírű menedzser Bill Aucoin (KISS, Billy Squier, Billy Idol, stb.) segítségével alkották meg, de időközben újra megváltozott a banda felállása: Tony Annunziata lett a billentyűs; Joe Seabe gitáros helyét pedig átvette Bobby Enloe. A zenekart ezután a Polystar Records kiadó igazolta le.

1992 tavaszán végre tényleges megkezdődhettek a debütáló Sic Vikki album munkálatai. A 'Kiss Me in French' című albumot Los Angeles-ben vették fel, épp a nagy port kavaró Rodney King-ügy körülötti zavargások közepette. Miután elkészült és 1993 elején megjelent a lemez, a Sic Vikki több turnét is lebonyolított Philadelphia környékén, és Európában egyaránt (svájcban és Németországban például több teltházas koncertet is adtak).

Az európai turné után Rich Cox, valamint Stever Salter dobos és Tony Annunziata billentyűs új projektet indított Kissing Babies néven, de eközben az európai kiadók és rajongók új Sic Vikki albumot követeltek. Rich Cox így visszatért LA-be, ahol Steve Plunkett-tel közösen - mindössze 6 nap alatt - fel is vett 11 új nótát. Ebből lett a Sic Vikki második albuma, a 'Streetside Picasso', amit végül egy Nashville-beli stúdióban vettek fel.

Ezután még egy turné következett, majd feloszlott a Sic Vikki. 2015-ben, 20 évvel a banda utolsó albumának megjelenése után az FTL Records 'The Early Years' címmel kiadta a csapat korai, '80-as évekbeli demó-felvételeit.

Lemezkritika:
SIC VIKKI – ’Kiss Me In French’ [1993]

Mindössze 4-5 éven múlott, hogy a Sic Vikki-t most nem sorolhatjuk az olyan legendák közé, mint a Firehouse, a Danger Danger vagy a Warrant. A Philadelphia-beli ötösfogat ugyanis későn kezdte az ipart – 1993-ban adták ki debütáló lemezüket, a ’Kiss Me In French’-et, ami egyébként joggal versenybe szállhat a fent említett együttesek bemutatkozó lemezével, sőt a szóban forgó évben simán veri is a „nagyok” által megjelentetett kiadványok jó részét.

Az első bizonyíték erre – még a hallgatás előtt – hogy a lemez producere Steve Plunkett, a kaliforniai slágergyáros Autograph frontembere volt. Ez némi előnyhöz juttatja a Sic Vikki-t, látatlanban is. Persze a „hangpróba” után sem fog csalódni senki!

Az album a címadódallal nyit, ami már az első riffjeivel sok jót sejtet. Persze azonnal felötlenek a ’80-as évek hősszerzeményei (Ratt, Firehouse stb.). A Sic Vikki ’megkésve bár, de törve nem’ parancsolja térdre az azidőtájt eltévedt egykori „hősöket”. És ez igaz a következő ’Tough Enough’-ra is [ez hallható a fenti lejátszón]; sőt a hármas, Danger Danger-ös stílusban komponált ’Baby Talks Dirty’-nél már komolyan kezd bosszantani az, amit az első sorban írtam... Ez van, ugorjunk! Következő tétel, a ’You Make Me Bleed’ eredeti power-ballada, nem sok hozzáfűzni valót igényel, sőt a ’Tie Me Up’ sem – gondolom, nem kell sorolnom a hatásokat. A ’Her Body Compliments The Beat’ sejtelmes blues-os kezdése egy őrületesen nagy AOR-refrénné növi ki magát. Eddig ilyet nem hallottunk a lemezen – ez egy újabb kellemes meglepetés! Tökéletesen van felépítve a nóta. Hajlamos voltam azt hinni, hogy innentől kezdve ez a hangzásvilág marad, de az ’I Don’t Want No Body But Yours’ dögös stílusával és elsörpő dallamával egy igazi hard rock himnusz, AC/DC-s riffekkel és remek szólóval. Elérkeztünk egy újabb balladához: a ’Damage Is Done’ leginkább a Foreigner és a Journey hatását kelti. Ez a dal is ott lehetett volna a fényes ’80-as évek bármelyik popzenei slágerlistáján. Az utolsó előtti nóta, a ’Stop Breakin’ My Heart’, melyre nevéből ítélve azt hittem, ismét egy lírai mű, de rájöttem, tévedtem, mikor meghallottam a Bon Jovi fénykorát idéző ’whoa-ooh-oh’-zást. Iszonyatos sláger (lehetett volna) ez is, és tekintettel arra, hogy a Jovi / Sambora páros ezidőtájt már kifogyott az ilyesfajta kaliberű számokból, ez a dal is csak magasabbra emeli (emelhette volna) e lemezt a hard rock-szcéna ranglétráján. A zárótétel az akusztikus ’Cry’, ami egy keserédes hangulatú, amerikaias nóta, amiről egyértelműen Ted Poley és a Danger Danger jut eszünkbe.

Összefoglalva tehát: élvezetes hallgatnivaló a ’Kiss Me in French’ album - ajánlom mindenkinek, aki szerette / szereti a fent említett példák akármelyikét is – nem fog csalódni! Mindössze csak szomorúan veszi tudomásul, hogy egy újabb alulértékelt csapattal van dolga...

10/10
Bohner Balázs