William Rory Gallagher (szül.: Ballyshannon, Írország, 1948. március 2. – elhunyt: London, Egyesült Királyság, 1995. június 14.) egy, számos hangszeren játszó, ír zenész, dalszerző, zenekarvezető volt. A Taste zenekarral lett ismert, de az együttes felbomlása után a szólókarrierje is meglehetősen sikeres volt.

Rory Gallagher a blues-rock műfaj egyik legragyogóbb gitárosa, énekese, szerzője. 1948. március 2-án született Ballyshannon-ban, Írországban. Annak ellenére, hogy mindössze 47 évet élt, egy teljes életművet hagyott hátra.

A blues zenéhez korán megtalálta az utat. Mindössze 9 éves, amikor kézbe veszi első gitárját. 15 évesen az elemi iskolái elvégzése után egyenesen hivatásos zenésznek áll. Tagja lesz az akkor Írország-szerte ismert Fontana Showband-nek. Három év múlva, 1966 nyarán megalakítja saját, The Taste névre keresztelt zenekarát.

1968-ban robbannak be igazán a zenei köztudatba. Sikereikre példa, hogy ennek az évnek a végén feloszló Cream együttes őket hívja búcsúkoncertjük egyik előzenekarának. Két sikeres stúdió- és két koncertlemez elkészítése után, 1971-ben saját néven újra zenekart szervez maga köré, ezzel egyértelművé téve zeneszerzői, szövegírói és előadói kvalitásait. Albumai rendszeresen jelennek meg, amelyeken mindig tetten érhető a kísérletező kedv és a másfajta műfajok iránti nyitottság. Gallagher zenei világképében egyaránt megfér az egyszálgitáros folkballada, a hard rock harsánysága és a jazz meditatív hangulata.

Vendégszerepel olyan gyermekkori példaképei lemezein, mint Muddy Waters, Jerry Lee Lewis vagy Chris Barber.

Szólókarrierjének második évében, 1972-ben megkapja a rangos Melody Maker magazin legjobb gitárosnak járó díját. Ezzel megelőzve az akkor parkolópályán álló Eric Clapton-t és az abban az időben igen népszerű zenekar, a Deep Purple gitárosát, Ritchie Blackmore-t.

Népszerű albumai közül külön figyelmet érdemel az 1973-74 telén, írországi turnéján rögzített koncertlemez, ami világszerte ismertté tette. Az 'Irish Tour ’74' című dupla album minden idők egyik legjobb hangulatú felvételei között kapott helyet.

Rory egyike azon keveseknek, akik a brit blues-boom lecsengését követő korszakot sikeresen átvészelték. A '70-es évek közepén kezdődő punk, majd az újhullám idején sem kellett gitárját a szögre akasztania. A nyolcvanas évek elején elhatalmosodó beteges félelme a repülőutaktól önkéntes száműzetésbe kényszerítette. Fellépéseket nem vállalt és felvételeket sem készített.

Az évized közepén aztán leporolta gitárjáról a port, és újabb koncertkörútra indult. Így jutott el hazánkba is, 1985 januárjában. Utolsó lemezét 1990-ben jelentette meg. Zenéje az évtizedek alatt sok változáson ment keresztül. Szerzeményeire jellemző dallamosság és előadásmódjának intenzitása azonban mindvégig megmaradt. Számtalan rajongója között olyan ismert nevek is találhatók, mint Brian May, Sting, Slash, Van Morrison, a néhai John Lennon, Bob Dylan (akivel közös lemezt is terveztek). Az ő sikerei nyomán lett igazán elismert a nemzetközi világban az ír könnyűzene.

Hogy Gallagher mégsem lett olyan megasztár, mint például a fentebb említettek, Gerry McAvoy – aki húsz éven keresztül volt zenésztársa és legjobb barátja – elmondása szerint Rory sosem ment bele olyan szituációba, ami meggyőződésével ellenkezett volna. Annyira a zenére összpontosított, hogy abba nem fért bele semmi más. Sosem nősült meg és nem maradt utána gyermek sem. Barátai elbeszélései sejtetni engedik, talán súlyosbodó alkoholizmusa ennek tudható be. Végül egy májátültetést követő tüdőgyulladásban hunyt el 1995. június 14-én.

Mind a mai napig töretlen népszerűségének kézzel fogható bizonyítéka, hogy a Fender cég forgalomba hozta híres ütött-kopott hangszerének kópiáit. Valamint idén elkezdődött Martin akusztikus gitárjának sorozatgyártása is.

Írországban folyamatosan ápolják emlékét. Utcát, teret, kórházat, könyvtárat, színházat neveztek el róla. Európa és világszerte tartanak tiszteletére fesztiválokat. Nevével fémjelzett díjat alapítottak a legtehetségesebb ír zenészek számára. A díjazottak között vannak a U2 tagjai is.

Halálával egy igazi művészt veszített a világ. Ha igaz a mondás, hogy az ember akkor hal meg teljesen, ha elfelejtik, nos akkor bizonyára sokáig az élők között marad és hirdetni fogja a megalkuvástól mentes és hiteles élet példáját.