1000 dal, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz - 589. rész

PORCUPINE TREE - 'Trains'

A Porcupine Tree egy brit progresszív rock együttes volt, amelyet Steven Wilson alapított az angliai, Hertfordshire-ben található Hemel Hempstead-ben, 1987-ben. Az együttes stílusára a korai időkben még a pszichedelikus rock volt leginkább jellemző; később tértek át a progresszív hangzásra. Legutóbbi munkáik már a progresszív metal stílusába sorolandók. 2007-es albumuk, a 'Fear of a Blank Planet' már széles körű elismertséget hozott az együttesnek, de 2010 óta inaktív a zenekar.

A zenekart Steven Wilson (1967-) hozta létre 1987-ben, hogy megteremtse saját pszichedelikus, progresszív hangzásvilágát. Gitáron és billentyűn játszott, és ekkoriban már elég sokan ismerték a nevét underground néhány korábbi zenekarból, mint az Altamont vagy a Karma, akikkel ki is adott néhány rehearsal kazettát (amelyek ma a rajongói gyűjtemények legféltettebb darabjainak számítanak, hiszen a későbbi PT számok némelyike már ezeken is felismerhető).

"A Porcupine Tree azért jött létre, hogy felülemelkedjen a zenei irányzatok korlátain, és - egyesítvén számtalan érzelmes, rockos és avantgárd stílus elemeit - olyan zenei kompozíciót hozzon létre, mely egyszerre mentálisan frissítő és ellenállhatatlanul csábító" - nyilatkozta Wilson.

Kezdetek (1987-1990)

Igazán profivá '87-ben vált Wilson - ebben az évben két bandát is alapított: az első egy sajátos art-rock trió volt, Tim Bowness énekessel és Bewn Coleman hegedűssel; őket ma No-Man néven ismerhetjük.

A másik banda eleinte csak poénnak lett szánva; Steven egy barátjával, Malcolm Stocks-szal összedobott egy kitalált történetet, egy soha nem is létezett, '70-es évekbeli zenekarról, annak legendás sikereiről, és soha nem is létezett tagjairól, egy abszurd diszkográfiával, és egy abszurd névvel... ez volt a Porcupine Tree. A történet mellé Steven csinált néhány órányi zenét is. Ez csak puszta időelütés céljából történt, de aztán '89-ben végül mégis felkerült néhány szám egy 'Tarqui's Seaweed Farm' című válogatás-kazettára, amit szétküldtek néhány embernek. Egy példány eljutott Richard Allen-hez és Ivor Trueman-hez, akik valami underground magazinnál dolgoztak akkortájt, de éppen arról szövögettek terveket, hogy alakítanak egy saját lemezkiadót... Úgyhogy rendkívül taktikusan a magazinban visszafogott rokonszenvvel nyilatkoztak a Porcupine Treeről, miközben "felírták a nevét"...

The Delirium Years (1991-1997)

Ezalatt persze javában ment a világ átverése: Steven nagyban terjesztette a 'Tarquin's Seaweed Farm'-ot, majd az utána elkészült 'The Nostalgia Factory'-t, persze mindkettőt teljes boritóval, ami részletes ismertetőt adott a soha nem létezett Porcupine Tree "hiteles történetéről"... Az időközben a Delerium néven összegründolt lemeztársaság pedig nemsokára újra kiadta a fent említett két első kazit, valamint felvette a 'Linton Samuel Dawson' címû számot az első saját compilation-discjére. Steven pedig aláírt a kiadóhoz, és az eddigi legjobb dalok összegyűjtésével elkészített egy dupla albumot, ami az 'On the Sunday of Life' címet kapta, és 1992-ben jelent meg egy 100 darabos szériában. Azóta persze újra kiadták, CD formában is. (A többi korai szám végül a 'Yellow Hedgegrow Dreamscape' című albumra került fel).

Ezalatt Steven másik bandája, a No-Man leszerződött a One Little Indian kiadóhoz (többek között Björk kiadója), ahol nagy sikerű lemezeket sikerült összehozni. Ez volt az a pont, amikor Steven végleg felhagyhatott korábbi munkahelyi dolgaival, és immár csak a zenének szentelhette idejét. Így persze több ideje jutott a "side-project"-ként futó Porcupine Tree-re is. A következő kiadványon Steven nosztalgikus kitekintést tett kedvenc hatvanas-hetvenes évekbeli zenéinek világába: ez volt a 'Voyage 34', egy jó harmincperces darab. Maxiként jelent meg, bár eredetileg tervben volt, hogy felkerül a legújabb albumra is, de ez végül nem jött össze; mindenesetre az 'Up the Downstair' így is az 1993-as év egyik legjobb pszichedelikus albuma volt, és ez volt az első olyan korong, amelyen már Richard Barbieri és Colin Edwin későbbi tagok játékát is hallhattuk.

Ezután már komolyan elgondolkodtak egy élő fellépés lehetőségén (igény volt rá, az biztos), és ez végül 1993 decemberében meg is történt. Ekkor már teljes felállással játszottak: csatlakozott Colin Edwin (basszusgitár), Chris Maitland (dobok) és Richard Barbieri (billentyűk), akik mindhárman Steven régi zenész-ismerősei voltak. A fellépések anyaga pedig később kiadásra is került, 'Spiral Circus' néven, 1996-ban.

A következő albumig aztán egészen 1995-ig kellett várni, de időközben megjelent egy másik nagyhírűvé vált maxi, a 'Stars Die / Moonloop'. Az album maga a 'The Sky Moves Sideways' címet kapta, és egy kicsit hibrid darab volt: egy része még azelőtt került rögzítésre, hogy a banda összeállt volna teljes, fent ismertetett valójában. Az album jó részét egyetlen 35 perces track tölti ki, amit eredetileg Steven egy teljes albumnyi dalnak tervezett... Ez volt az első olyan kiadvány, ami már az "Újvilágban" is megjelent, és ekkor volt az első komolyabb turné is, melynek során Anglia mellett Hollandiába és Görögországba is eljutottak.

A következő album már teljes mértékben "csapatmunka" volt; vagyis minden zenész egyformán részt vett benne. A beharangozó maxi 'Waiting', az album maga pedig 'Signify' néven jelent meg, 1996-ban. Újabb hatalmas siker, újabb Európa-turné... 1997-ben ennek apropóján ki is adták egy római megakoncertjük anyagát, 'Coma Divine' címen. Ez volt az utolsó darab, ami a Delerium Records-nál jelent meg: új, nagyobb kvalitású istálló után néztek.

Stupid Dreams, Lightbulb V (1998-2001)

Az 1998-as év a következő album munkálataival telt el: ezúttal egy jóval ének-központúbb darabot terveztek, amelyről három EP is megjelent: a 'Piano Lessons', a 'Stranger by the Minute' és a 'Pure Narcotic', végül az album 1999-ben: 'Stupid Dream', amit egy egészen pontosan hatvan perces, hihetetlen mestermű. A régi rajongók ugyan kicsit elbizonytalanodtak hallgatása során, de mindenképpen korszakalkotó darab volt.

A fiúk nem lassítottak, úgyhogy 2000 májusára el is készült a következő, 'Lightbulb Sun' című album, melyen Dave Gregory is közreműködött már. Ezután egy újabb jól sikerült, fesztiválokkal és Dream Theater-rel megtűzdelt turné következett, amely áthúzódott 2001-re is, és végül egy amerikai körúttal zárult. Ekkorra dőlt el a kiadói hercehurca is véglegesen: a Porcupine Tree végül a Lava-Atlantic Recordsnál landolt.

2001-től a feloszlásig

A 2002-es év meghozta az első line-up változást: Chris Maitland 8 év után távozott; az új dobos Gavin Harrison lett. Ezután sorozatban elkezdték újra kiadni a régi dalokat, mindenféle special edition-ök, különleges extra track-ek és dupla CD-k formájában; aztán 2002 márciusában összehoztak egy 'Stars Die - the Delerium Years 1991-97' című összefoglaló válogatást a Delerium kiadónál eltöltött évekről. Közben persze hevesen dolgoztak az új anyagon is, vérprofi stábbal, vérprofi felszereléssel, stb. Ez Európában végül 2003-ban jelent meg (az USA-ban már 2002 szeptemberében...), 'In Absentia' néven. Stevenék eközben létrehoztak egy saját kiadót is (Transmission), és ezen keresztül is bonyolítottak le újrakiadásokat. Az 'In Absentia' albumot világszerte koncertekkel népszerűsítették, melyek némelyikén fellépett például a Steven által producerként támogatott svéd Opeth is.

Későbbi munkáik, már a progresszív metal stílusába sorolandók. 2007-es albumuk, a 'Fear of a Blank Planet' - talán épp ennek köszönhetően - már széles körű elismertséget hozott az együttesnek. A lemez elnyertes az 'Év albuma' díjat a 2007-es Classic Rock díjátadón, és a holland Progressive Rock Page olvasói is az év legjobb lemezének választották meg. Szintén 2007-ben jelent meg egy 'Nil Recurring' című EP, amire négy kiadatlan dal került fel a 'Fear of a Blank Planet' stúdió-sessionjéről. 2008 februárjában továbbá kiadtak egy többnyire akusztikus felvételeket tartalmazó, 'We Lost the Skyline' című koncert-anyagot, melyet az Orlando-beli Park Avenue-ben lezajlott koncerten rögzítettek.

A banda 2008 októberében egy rövid európai turnét bonyolított le, melynek során felvették második hivatalos koncertfilmjüket, az 'Anesthetize'-ot (ez 2010 májusában jelent meg, DVD-n és Blu-rayen). Eközben serényen dolgoztak 10., 'The Incident' című stúdióalbumukon, ami végül a Roadrunner Records jóvoltából jelent meg, 2009. szeptember 21-én, dupla CD formájában. Eladások tekintetében ez volt a banda legsikeresebb albuma: 23. helyen végzett a brit album-charton, és bekerült az amerikai Billboard Top 25-be is. 2010 júniusában - megkoronázván a sikereket - kiadtak egy 'Atlanta' című koncertlemezt (amit 2007 októberében rögzítettek, az Atlanta-beli Roxy Színházban).

Miután 2010-ben befejezték a 'The Incident' promóciós turnéját, Wilson inkább második szólóalbuma, a 'Grace for Drowning', illetve a Blackfield harmadik albuma, a 'Welcome to my DNA' munkálataival foglalta le magát. Tervbe vették még, hogy 2012 elején új P.T.-albumot rögzítenek, de ezt végül 2013-ra tolták át; mígnem Wilson végül bejelentette, hogy a jövőben kizárólag szóló-munkájára kíván fókuszálni. A zenész ezután sorozatban gyártotta saját lemezeit, és rendeszeresen turnézott is velük; közben pedig többször elmondta: "valamikor" lesz majd új Porcupine-lemez... eldönteni viszont nem tudta, milyen irányzatot fog képviselni az album; lévén Steve "beleunt a metalzenébe"...

Miután Wilson 2013 októberében kiadta harmadik, 'The Raven That Refused to Sing (And Other Stories)' című szólólemezét, és annak turnéját is lebonyolította, nekilátott következő önálló albuma, a 'Hand. Cannot. Erase.' munkálatainak. A 2015-ben megjelent stúdiólemez még tovább halasztotta az új Porcupine Tree album munkálatait.

2017-re végül véglegessé vált Wilson döntése: "A Porcupine Tree nem létezik többé"; lévén sikeres szóló-munkássága minden idejét és energiáját felemészti.

A legutóbbi hírek szerint, Wilson egy 2021 februári interjúban elmondta: "Egy napon - talán amikor a legkevésbé számítanak rá - eljön majd a Porcupine Tree újjáalakulásának ideje"...

Rovatunk előző epizódjai itt érhetők el.